Révfalu

Dunántúli Napló                                   1978. július 27..

1972-ben jelent meg a „Meghal ez a falu" című újságcikk, amelyből megismerhette az ország olvasó közönsége, hogy Baranyában újabb Gyűrűfű sorsára jutott község elnéptelenedése várható. Révfalu lakóinak száma napjainkban a 20-at sem éri el, ahol a 16 évesen aluliakat már hiába keressük a mintegy 700 éves írott múltra visszatekintő kisközségben.
Csánki és Győrffy munkáiból tudjuk, hogy 1289-ben a Kostaton-i uradalomhoz tartozó falut Haraszti Sebestyén  fiai közül Jakab örökölte.

Révfalu egyik részlete

Forrásaink megemlítik azt is, hogy az 1330-as években a község papja 50, majd 15 báni pápai tizedet fizetett.
Révfalut, amit egyébként neveztek Reufalua-nak, Rew-nak, Réhfalunak, Réthfalunak egyaránt 1397 körül Zsigmond király adományaként Danchi és Salyagy János tulajdonába (birtokába) ment át. A korábbi birtokos vártartományurat Pillpe fiát Lászlót az uralkodó hűtlensége vádja miatt kivégeztette és így kerülhetett sor a pécsi prépost jelenlétében a falu újbóli elajándékozására, amelynek birtokbavezetésének megtörténtét a helyi káptalan jelentette is Zsigmondnak.

A török hódoltság előtti időből származó adatunk megemlíti még, hogy a község Baranya megyéhez tartozott, „de Soklos" (Siklós) várához számították. A török kori története ugyan ismeretlen, de hogy élt és létezett, bizonyság rá az 1719-es összeírás, ahol mint puszta kincstári tulajdonként van feltüntetve. Az elnéptelenedett lakott helyeket ugyanis értelmetlen dolog lett volna az adózás szempontjából oly rendkívül fontos nyilvántartás sorai közé felvenni.
Révfalit III. Károly jóvoltából a stájer eredetű gróf Rindsmaul család kapta meg 1726 körül, akik magyarországi honfiúsításukat 1681-ben nyerték el. Kezükön a hazai jószágok hamarosan elenyésztek, így többek között baranyai községünk is, amit Petrovszky de Mindszentfalvai család szerzett meg és birtokolt majd félévszázadig, amikor a terület földesura, a Pécsi Káptalan lett.  1836-1851 -ig ismételten kincstári tulajdon, majd gróf Draskovich család kezére került a falu, melynek nemzetiségi összetételében akkorra már horvát anyanyelvűek voltak többségben.
A XVIII. század 80-as éveiben a források még tiszta magyar nyelvű területnek jelölték meg, ahol a lakók száma 60 fő körül mozgott gyermekekkel együtt. A lélekszámok területén ugrásszerű változást 1792 hozott. Révfalu lakóinak száma közel 50 százalékkal emelkedett, amely növekedés csak odaköltözéssel képzelhető el, nem pedig természetes szaporodás eredményeként. Ezt a migrációs folyamatot támasztja alá az a tény is, hogy 20 év múlva, tehát 1812-ben az ott élők száma 11-gyel csökkent.

A XIX. század eleji falu vallási összetételét  vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy 70 százalékban katolikusok és 30 százalékban a görög nem egyesült szertartásúakhoz (szerb) tartozók lakták a települést. 1815 és 1817 között a görög nem egyesültek teljesen elhagyták a falut, ami az alábbi számokból is kiderül: 1815-ben 102 katolikus mellett 21 volt a másik szertartáshoz (szerb) tartozók száma, 1817-ben pedig görög nem egyesült vallásúakat már egyáltalán nem találhatunk Révfalun.
A lakóhely változtatásával járó mozgás megszűnése után 1820-tól a lélekszámok állandó növekedését figyelhetjük meg. 1839-ben a délszlávok magyarokhoz viszonyított száma már több, mint kétszerese volt, amely arányosítás kisebb-nagyobb eltérésekkel állandónak is tekinthető 1920-ig. 1939-ben a 60 lakóházból álló község 304 főt számlált, amelyből 109 horvát, 99 magyar, 92 cigány és 4 német volt.
Ettől kezdve először egy lassúbb csökkenő tendencia kezdődött, amelynek felgyorsulása 1965-től óriási méreteket öltött. 1963-ban még 251-en lakták a községet, hét év múlva már csak 94-en. Ennek magyarázata főleg gazdasági okokra vezethető vissza, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi átrétegződést, sőt a kulturális helyzetet sem. Ezek közül ha csak az utóbbit vesszük vizsgálat alá, akkor is szembetűnő, hogy a községben 1962-től nincs filmvetítés, melynek berendezéseit a rossz közlekedési viszonyok miatt (csak földesút volt) korábban lovaskocsival szállították át Drávakeresztúrról.

A könyvtáros 1971-ben történt elköltözése miatt a 320 db-ból álló könyvtárat senki sem kezelte és senki sem használta. Az egyesületek közül érdemes megjegyeznünk az 1896-tól működő tűzoltóegyesület beszüntetését is, amelynek példája az agonizálás biztos tüneteként sok más egyéb folyamattal együtt a faluélet égészébe helyezhető. A község lakói sorban kezdték lebontani házaikat, gazdasági épületeiket. A végleges elnéptelenedés ma már megállíthatatlannak tűnik. Elköltözés miatt 1977-ben a még a meglévő 16 házból 8 üresen állt.

Sándor László
levéltáros