Révfalu

Dunántúli Napló                                1978. április 25..

Szomorkás idő. Talán csak szomorkásnak tűnik? Drávasztárán a templom mellett hajtok fel a zúzottköves útra, amely elvezet a töltésig. Addig urak vagyunk, onnan aztán fel a nyúlcipőket, mehetünk az agyonázott töltésen gyalogszerrel négy kilométert Révfaluig.
Pontosan hat esztendeje, hogy ott jártam. Szabó Józseffel a tanács kirendeltségének vezetőjével találkoztam, mindjárt az első házak valamelyike volt a hajdani tanácsháza, s már akkor is feltűnt, hogy a statisztikai adatok, a községi törzskönyvben más lélekszámot mutatnak, mint a valóság.

A statisztika szerint akkor hetvenöten éltek Révfalun, a valóságban ötvennégyen. Akkor megkérdeztem Szabó Józseftől, ő mikor költözik el? Azt válaszolta, hogy soha.
Most Drávafokon vett házat, elég drágán, ahogy hallom. Már nem találkoztam vele Révfalun.
Hat év elteltével ismét a KSH megyei igazgatóságán jártam, a községi törzskönyveket lapozgattam. E szerint ma már csak harmincheten élnek ebben a csodálatosan szép, meseország-szerű kis falucskában. Elfogott a gyanakvás ördöge: egyáltalán élnek-e még ottan? Hátha megint ferdít a statisztika?
A véletlen--mint rendesen--megint segített. A Harkányi Kórházban megszólított a fűtő--Goják József--, hogy megvan ám még a mama! Ugyan látogassam már meg, megépült az új ház, és már Harkányban lakok ő is.
1972-ben, Révfaluban a kevés személy közül Goják nénit leltem otthon. Akkor hetvenhat éves volt. Egyedül élt, fia és menye már elköltöztek Beremendre, Harkányba…- most már ő is velük él.
Goják néni jól van, legalábbis a körülményekhez képest. Talán a levegő egy kicsit nehezebb errefelé, nem olyan tiszta, Dráva menti, fűillatú, mint amott. Most már egy kicsit nehezebben lélegzik, asztma gyötri, ül a konyhában naphosszat, vagy fekszik. A dolgot is kevésbé bírja, múltkor is kiment, hogy tegyen valamit, és eltörött a keze. Vagy csak megöregedett ? Nyolcvankét esztendő sok ám egy embernek, kivált, ha kijutott a munkából egy életre.
Odalátogatásomkor megbeszéltük Goják Józseffel, hogy elmegyünk mégegyszer együtt Révfaluba. Megnézni, mi változott.

A töltés tényleg nagyon felázott., a csizma két lépés után tíz kilós. Iparkodok a töltés oldalába, ahol erősebb már a fű. És, nicsak, sóska is akad emitt-amott. Le is szedem, elég lesz egy főzetre a gyerekeknek. Hatalmas nádrengeteg mentén visz az útunk, kévékbe rakták, valaki műveli a nádast. Nádpallót készítenek vajon? Zsilipek sorakoznak a töltés mellett. Aztán--jó háromnegyed órányira mutatkozik az első ház. Eső szemerkél, a cucc rajtunk megnehezül.
- Ez a volt tanácsháza, ugye?
- Ez.

Bal oldalt, a töltés alatt kifli forma holtág kanyarog. Hangos óbégatással szállnak fel a kacsák, hal csobban. Nincs hideg, nem is lenne bolondság kárászozni egyet.
- Van ebben hal?
- Hjaj.--válaszol Goják Jóska.--Valamikor kézzel fogdostuk, annyi volt. Persze, akkor még én is gyerek voltam.
Ötvenéves.
Beérkezünk. Elindulunk a betonlapos járdán--mert az is van, végig faluhosszon--keresni élőket. Kísérőm izgatottan bemegy az egyik portára. Öreg ház, gyönyörű pázsit, hatalmas gyümölcsfák, szép, akkurátus rend. Nagykönyvben lehetne tanítani ezt a portát. Az ablak mögött nénike.
-Dobar dan! - köszönti őt útitársam, és kérdez is valamit horvátul.
A szóra előkerül a fáskamrából Szinyákovics Pali bácsi. Ő nem sokat változott, hat éve vele is találkoztam. Megvannak, köszönik szépen.
-Meg, meg--bólogat, aztán vidáman hozzáteszi: mink itt akarunk meghalni is… Mondja csak meg, hová menjünk már ebben a korban?
-Csodaszép a pázsitja--dícsérem az öreget. Rámmered az ókula mögül, huncut ám a tekintete.
-Kitűnő fűnyírógépem van. Elámulok. Halálra ítélt falu, angol pázsitnyírógéppel? Mert olyan a fű, mintha minden egyes szálat gondosan egyformára nyírtak volna szorgos kezek.
-Hol a fűnyírógép?
-Ott legel--mutat Pali bácsi a libákra.

Odébb egy rombadőlt ház, a járdán jön két ember. Goják Miska, aki a kenyeret várja.
-Nem gyün a Varró--mondja az égre tekintve--az eső miatt…
A másik szabadkozik.
- Én vidéki vagyok, nem idevalósi.
A „Suszter" már Sellyén lakik. A bolttal szemben van Kati néni háza. Él még Kati néni, és itt él, bár a többiek mondják: készül szociális otthonba. Végigmegyünk a falun. Ez a ház is üres, az is--mutat jobbra-balra Goják József. Erről nemrég hirdetést is olvastam a Dunántúli Naplóban. Kossuth Lajos utca 6. szám. Szép, nagy téglaház. Nyolcvanezerre tartották.
-Volt is rá vevő--mondja Ruzsa néni, özvegy Kovács Józsefné--, de a tulajdonosa akkor azt mondta, száz.
Ruzsa néni egxmaga él itt. Hétvégenként hazajár a fia is, aki Pécsett dolgozik az építőknél. A kert nem nagy, maga tartja rendben. Baromfiak vannak, veszek is sebtiben kilencven tojást. Révfalui tojások, valódi parlagi tyúkoktól valók.
-Szereti a tormát?
-Meghiszem azt.
-Hát ássunk!
Ássunk. Keressük a tavalyi , megfeketedett, szétterült leveleket. Kotrunk a torma után, mert jó is az reszelve, tajföllel, ecettel megbolondítva. Goják József szerint megfőzve is príma.
A falu aljában nem messze Bukovácz Tóni bácsi házától--az is kiadó, vagy eladó--, ott csillog a Dráva az erdő közül. Meseszép minden.

A haranglábtól feljebb lakik Goják Jóska anyósa. Bekövetkezünk hozzájuk. A konyhát lakják, két szép, nagy utcai szobájukban szinte semmiféle bútor nincs, almák laknak a földön.
-Van helyünk nekünk is Harkányban--magyarázzák--, az új házban. Hol itt lakunk egy kicsit, hol pedig ott.
Még csak félig szánták rá magukat, hogy végleg elmenjenek. A beszélgetésből borfejtés lesz. Borfejtésre megérkezik Szinyákovics Pali bácsi is, meg is kóstolja az öreg a sillert. Aztán egyszer csak csodát hallunk.
Autózúgás, itt.
Itt, ahová semmiféle út nem vezet. Csak a felázott földek barázdái, azokban pedig így eső idején megreked még a tank is. De most itt van a csoda, a terepjáró Latvija, vagy UAZ, fene tudja, valahogy én is igencsak örvendek neki. Mint a többiek. Megjöttek Varró Lajosék Sellyéről, meghozták a kenyeret, kiflit, egy órányit lehet vásárolni. Mindenki előjön.
Mind a tizenöt itt élő ember.
Bent vannak a kocsma helyiségében. Lajos bácsi szorgalmasan töltögeti a pálinkákat, mindenki azt issza, kivétel nélkül, Kati néni hármat is felgurít. Csillognak a szemek, szaporább a beszéd. Az autósok közben lepakolnak, felrakják a göngyöleget, na még egy utolsó pálinkát, aztán mehet a kocsi.
Megyünk vele mi is. A töltés aljában, hatalmas gödröket átugrálva. Akárki is vezeti, nagy tanár az autóvezetésben. Ülünk a platón. Varró Lajos és felesége, Goják József meg én. Beszélgetnek. Én keresem azt a kiszikkadt, öreg fát, amely hat éve úgy megragadott. Meg is látom, megvan még ez is. Öreg, magányos szilfa, teljesen kiszáradt. Valamikor árnyékot adott, most már csak a bogarak tanyája., néhány év múlva megkegyelmez neki egy szélroham, és akkor annak is vége.

Kampis Péter