Drávakeresztúrnál támad a víz

Dunántúli Napló                                   1972. július 20..

1972.. július 19., szerda
Majláthpuszta. A keddi nagy küzdelem színhelye szokatlanul csendes. Alaposan megfogyatkozott a várakozó tehergépkocsik száma, eltűnt a tartalék védelmi anyag a főhadiszállás elől, néptelenek az utcák…
Kedden délután biztonsági okokból megkezdték a település kiürítését. Gépkocsikra rakták az állami gazdaság négyszáz tehenét, s a száz itatá-

sos borjút--késő estébe hajlott már az idő, mire minden ház elé odaállhatott a tehergépkocsi, hogy biztos helyre vigye az embereket, s legfontosabb ingóságaikat. Akkor már át-átcsapott a víz a nyári gát töltésének koronáján, az emberek nem tudták követni a víz emelkedésének ütemét, ezen a szakaszon a megfeszített munka ellenére is az ár győzött. Este, amikor az utolsó ember is lejött már a sorsára hagyott gátról, birtokába vette a víz a töltést--azokat a szakaszokat, ahol kedden még emberlánc őrködött a víz szintjével azonos gyengécske töltésen…

Csak az asszonyok és a gyerekek mentek el, a férfierőre még nagy szükség van ezen a területen. Lejjebb, Kémesnél még tartja magát a gát, tartják magukat a fáradt emberek--de már előre is gondolkozni kell: megerősítik a megyetöltést, hogy az alattomos víz most már ne bitorolhasson újabb területeket. Majláthpusztáról elmentek a lakók, s lassan-lassan nyomul előre a víz. Magát a települést úgy látszik, nem veszélyezteti, elég magasan fekszik ahhoz, hogy kikerülje az árt. A szomszédos Ilma-tanya--ahonnan már jóelőre elköltöztették a családokat--rosszabb helyzetben van: a szabad teret nyert víz már elérte a házakat.
A házakra, az értékekre, rendőrök, katonák, munkásőrök vigyáznak. Jószerint ők „lakják" most a települést, a víz elcsendesítette Majláthpusztát…

Egy elfogott buzgár

Kémes, művelődési ház. A nagyterem előterében székre állított lavórban egy fiatalasszony mos, a gyerekek úgy nyargalásznak mellette, mintha otthon lennének. Néhány nap óta valóban a művelődési ház az otthona több Ilma-pusztai családnak, akiket a víz kikergetett a házakból…
A színpadon mosógépek, értékesebb háztartási gépek, az állófogason ruhafürtök.
-Mindenünk itt van, amit hétfő éjszaka el tudtunk hozni--mondja Dajka József-, a család, és legfontosabb dolgok. Szerencsére az állatokat is elhozhattuk, biztonságban vannak itt a közelben.
A nagyteremben az egyik sarkot közrefogva, szorosan egymás mellett, ágyakat hevenyésztek a padlón. A legszükségesebb ágyneműt magukkal tudták hozni- így, ha nem is kényelmesen, de békességben megfér egymás mellett a hét Ilma-pusztai család.
-Ketten a mamával egész éjjel fent voltunk. Nem baj, csak a gyerekek aludjanak. Mi úgy is csak félig vagyunk itt- az ember feje egyszer itt, egyszer otthon- mondja Zsigi Ferencné, aki négy gyerekkel szorult ideiglenes fedél alá. Összesen kilenc gyerek él ebben a sors-formálta közösségben…
Hárman Kocsis Ferenc, Zsigi Ferenc és Illés István utoljára hagyták el a pusztát, amíg csak lehetett, maradtak. Szerdán hajnalban ők is visszavonultak. Embernek ott most nincs helye…
Ők voltak az első „menekültek", kedden éjjel a Majláth-pusztaiaknak is más fedelet kellett keresni. A hatvan családot Baranyahidvégen és Sámodon helyezték el--középületekben és családoknál.

Drávasztárára rá sem ismerni, pedig alig huszonnégy óra telt el ottjártunk óta: a „főtéren" ugyan még ott állnak a kővel rakott, minden eshetőségre kész gépkocsik- de már hiányzik a gépek gát felől jövő moraja, a lázas sürgés-forgás, az ember sár-és víz viaskodása. Szinte békés kép: a kedden még veszettül dolgozó markoló alatt két ember alszik, távolabb a parton, egy fűzfa árnyékában horgásznak a vizet figyelő munkások. Olykor, ha valahol gyengének érzik a gumi rugalmasságú gátat, megindulnak a gépek, s újabb pátria-lemezek zárják el a víz útját. A megerősített, éjjel-nappal magasított gát bírja az ostromot.

Csónakról látják el a révfalusiakat

-Közvetlen veszély nem fenyegeti Drávasztárát- mondja az ár védekezés itteni központjában Barna Lajos.
Drávasztára kikötő lett: innen indul a hajó, hogy a
révfalusiaknak segítő embereket átvigye a települést körbefogó vízgyűrűn, s innen startol a rocsó is, hogy élelmet, a víz megszelidítéséhez szükséges anyagot vigyen a „sziegtieknek". A merészebbek, s a nagyobb helyismerettel rendelkezők a másik oldalról időnként lóháton is bemerészkednek az elzárt faluba…

A baj „eltolódott" néhány kilométert: most Drávakeresztúron támad az ár, s ahogy korábban Drávasztárát, most ezt a községet fenyegeti kétoldali elöntéssel.
A gáton, ahol népes asszonybrigád tölti a homokzsákokat, ismerősökkel találkozom: Pandúr Márk és héttagú brigádja kedden még a majláthpusztai gáton állta a sarat. Hazaszaladtak, aludtak egy sort, és délben már a drávakeresztúri gáton álltak. Tőlük centiméterekre karélyban a „tenger", messze valahol szénaboglya, mint egy lehogonyzott hajó. Mély gödröt harapnak a markolók, teherautók ontják a földet, és Polohn István mérnök, a munka helyi irányítója, a búvárokat várja. Felettünk repülőgép kémlel--és a mérnök gépkocsivezetője, Orbán Ferenc újból elindul, hogy „másodállásban" felüljön a dózerre, és „harmadkézből" ellássa a munkavezetői teendőket--mert ember-szűkében ezt is neki kellett vállalni…
Nem adtuk fel a küzdelmet.

D. Kónya József

Helikopter figyeli az elöntött területeket és a gátakat