A Dráva és vidéke természeti értékei

A Dráva

A Dráva a Tiroli Alpokban, az olasz-osztrák határ közelében, a toblachi mezőn Toblach és Innichen közt, csekély forrásból, 1228 m magasságban ered. Ausztria, Szlovénia, Horvátország és Magyarország érintésével 749 km-es útja végén a Dunába torkollik. A vízgyűjtő terület kiterjedése 40.000 km2. A folyó Őrtilosnál éri el Magyarországot, és Matty-tól délre Keselyősfapusztánál hagyja el végleg hazánkat. E két pont közötti szakasz közel 170 fkm. A tényleges hazai Dráva szakasz azonban ennél jóval kevesebb. A magyar-horvát állam-határ ritkán egyezik a folyó vonalával. A fő mederszélesség területünkön 150-400m, mélysége 3-5m, max. 12m. A Dráva gyors vízjárású folyó. Esése különösen Őrtilos és Bélavár között jelentős 35 cm/km, további területeken 15-20 cm/km. Magasabb vízállás és áradás május-júniusban, illetve október-novemberben figyelhető meg. Alacsony vízállás nyár végén és télen valószínű.
A Dráva az egyik utolsó európai folyó, amelynek síkvidéki szakaszait az emberi tevékenység még nem alakította át, így vízminősége kiemelkedően jó. A folyamszabályozási tevékenység következtében a folyókban a víz sebessége jelentősen felgyorsult, a meder egyre mélyebbre vágódott és már csak a nagyobb áradások alkalmával öntötte el az egykori ártereket. Ennek következtében a vízjárás megváltozása komolyan károsította a folyó menti élőhelyeket, így az ártéri keményfaligetek és puhafás galériaerdők aránya töredékére csökkent.  A Dráván fellehető folyó menti holtágak, morotvák és kisebb tavak különleges értéket képviselnek, mivel újraképződésüknek a folyószabályozások óta nincsenek meg a feltételei.

Élővilág

Homokpadokon
vidra (Lutra lutra) és vízimadarak pihennek. Legnagyobb tömegben a tőkés récék (Anas platyrhynchos), de vannak csörgő récék (Anas crecca), kontyos récék (Aythya fukigula), kerceréce (Bucephala clangula).
Kis egyedszámban, de rendszeresen telel a folyón a
nagy bukó (Mergus merganser), kis bukó (Mergus albellus), ritkán pedig az örvös bukó (Mergus serrator)
Az állóvizek befagyása után pihenőhelyül használják a folyót a
vetési lúdak (Anser fabalis), melyek a horvát vadászok miatt csak rövid ideig tartózkodnak a területen.
A
búbos vöcsök (Podiceps cristatus) és a kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis) is a Dráván telel. Egyre nagyobb számban lehet látni telelő bütykös hattyúkat (Cygnus olor). A kárókatona (Phalacrocorax carbo) nemcsak telel, hanem a területen fészkel.
Megfigyelhetők a nyárligetekben fészkelő
rétisasok (Haliaeetus albicilla). Ezek Európa legnagyobb ragadozó madarai, melyek nemcsak sérült madarakat, halakat zsákmányolnak, hanem az elhullott állatok (gímszarvas, vaddisznó stb.) tetemeire is rájárnak. A Nemzeti Park baranyai szakaszán 3 pár fészkel közülük.
A partszakadásokban fészkel a trópusi színezetű
jégmadár (Alcedo atthis), a gyurgyalag (Merops apiaster) és a parti fecske (Riparia riparia).
Halak közül leggyakoribb az
ezüstkárász (Crassius auratus), különböző keszegfajok, amur (Ctenopharyngodon idella), csuka (Esox lucius), süllő (Stizostedion lucioperca), menyhal (Lota lota).


Puhafás ligeterdők

A homokpadok kialakulása után elsőként a pionír fűzfajok jelennek meg. Áthatolhatatlan sűrűséget alkot a
csigolyafűz (Salix purpurea), a mandulalevelű fűz (Salix triandra). Magasabb térszinteken nől a fehér fűz (Salix alba), a szürke nyár (Populus canescens), fekete nyár (Populus nigra), valamint a vénic szíl (Ulmus laevis), melyek olykor tiszteletet parancsoló méretre nőnek.
Az idős erdőkben élelmet találnak maguknak a harkályok, közülük legnagyobb
fekete harkály (Dryacopus martius), zöld küllő (Picus viridis), nagy fakopáncs (Dendrocopus maior), kis fakopáncs (Dendrocopus minor). A harkályok által készített odúkba széncinege (Parus maior), kékcinege (Parus caeruleus), barátcinege (Parus palustris) költözik.
A cserje szintet alkotó
veresgyűrűsom (Cornus sanguinea) a fekete vörösbegynek (Eritactus rubecula) ad fészkelési és táplálkozási lehetőséget. Helyenként tömegesen fordul elő a védett téli zsurló (Equisetum hyemale), az erdőszéleken koratavasszal a kockás liliom (Fritillaria meleagris) bókoló virágaiban gyönyörködhetünk.
A gyepekben több helyen találkozhatunk a
kígyónyelv páfrány-nyal (Ophioglossum vulgatum), a 30-40 cm magasra növő vitéz kosborral (Orchis militaris), valamint a kevésbé feltűnő, de ugyancsak védett poloskaszagú korborral (Orchis coriophora). A baranyai Dráva szakaszon csak Szentborbás és Felsőszentmárton között tenyészik a gyakran 2m-es magasságot is elérő magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare). A bolygatott felszíneken mindenütt megjelenik az adventív aranyvessző (Solidago gigantea) és a selyemkóró (Asclepias syriaca). Az üdébb részeken a szintén behurcolt bíbor nebáncsvirág (Impatiens glanduliflora) virít tömegesen. Sok lepkefaj talált életteret az ártéri puhafa ligeterdőkben. Közülük legjelentősebb a magyar színjátszó lepke (Apatura metis). Napsütötte tisztásokon gyakran látni vadászó szitakötőket, pl. díszes légivadász (Coenagrion ornatum), ritka légivadász (Coenagrion scitulum), a lápi acsa (anaciaeschna isisceles), pataki szitakötő (Orthetrum brunnenum), a lassú szitakötő (Símpetrum dpressiusculum) védettek.


Morotvák, holtágak

A dráva kanyarulatok lefűződésével, leválásával kialakult vizes élőhelyek. A nyílt vízfelületeken a
fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a tündér fátyol (Nimphoides peltata), a rucaöröm (Salvinia natans), ritkábban a sulyom (Trapa natans) telepeit láthatjuk. A nádszegélyekben tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), néhány helyen kálmos (Acoretum calami), lápi csalán (Urtica kioviensis) található. Az állandó vízborítású területek a kétéltűek kedvelt szaporodó helyei. Legkorábban az erdei béka (Rana dalmatina) kezdi a peterakást, utána a barna varangy (Bufo bufo), a zöld varangy (Bufo viridis) nászhangját hallani. A mocsári béka (Rana arvalis) kék nászruhás hímjei a leglátványosabbak, ezen kívül a zöld békák (Rana sp.) minden faja, valamint a pettyes gőte (Triturus vulgaris) és tarajos gőte (Triturus cristatus) is megtalálható a holtágakban, morotvákban. A hüllők közül a mocsári teknőst (Emys orbicularis) lehet látni a leggyakrabban.
A
vízi sikló (Natrix natrix) és a kockás sikló (Natrix tesselata) is az állóvizek állandó lakója, csak rejtett életmódjuk miatt kerülnek ritkábban szem elé. A madarak közül a nádasokban a törpegém (Ixobrycus minutus), guvat (Rallus aquaticus), vízityúk (Gallinula chloropus), nádirigó hangja (Acrocephalus arundinaceus), nádi sármány (Emberzia schoeniclus) hangját lehet hallani. A part menti fűzfákon függőcinege (Remiz pendulinus) építi művészi fészkét, a fa tetején szürke gém (Ardea cinerea) pihen. A nád szegélyében vörös gém (Ardea purpurea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), kis kócsag (Egretta garzetta) lesi zsákmányát. Az eldugottabb, zavartalanabb helyeken fokozottan védett cigányréce (Aythya nyroca) vezetgeti fiókáit. A települéesk szélein található föld és homoknyerő gödrökben -ha jelenleg nem szemétgödörnek használatos- a megbolygatott részeken védett orchideák telepednek meg. A hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) a két leggyakoribb faj.


Keményfás ligeterdők

A tölgy-kőris-szíl ligeterdők a magasabb térszíneken alakulnak ki. A felső koronaszintet a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinur angustifolia ssp. Pannonica) valamint a vénic szíl (Ulmus laevis), alkotja. Látványos „fátyolt" borít az őt tartó fákra fakúszó liánunk a ligeti szőlő (Vitis sylvestris). Sűrű szövedékében március végén kezdi építeni fészkét az őszapó (Aegithalos caudatus). Kora tavasszal a hóvirággal egy időben nyílik a dunavölgyi csillagvirág (Scilla vindobonensis), a szártalan kankalin (Primula vulgaris) és a kakasmandikó (Erythronium dens-canis). Az örökzöld szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) helyenként 1m átmérőjű telepeket alkot. Nyár elején a békakonty (Listera ovata), a madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis) a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia), a kardos madársisak (Clephalanthera longifolia), a nagyvirágú méhfű (Melittis arandiflora) virágaiban gyönyörködhetünk. Nyár végén a pirítógyökér (Tamus communis) vöröses termései színezik az erdő alsó szintjét. A napos tisztások szélén díszlik a jerikói lonc (Lonicera caprifolium). Az erdő legzavartalanabb részén költ a fekete gólya (Ciconia nigra) és a rétisas (Haliaeetus albicilla). Szintén az öreg tölgyesekben fészkel a darázsölyv (Pernis apivorus), a barna kánya (Milvus migrans) és a vörös kánya (Milvus milvus).
A harkályokat a
fekete harkály, a szürke küllő (Picus canus), a nagy fakopáncs, közép fakopáncs (Dendrocopos madius) és a kis fakopáncs képviseli. Énekes madarak közül az ökörszemtől (Troglodites troglodites), az örvös légykapón (Ficedula albicollis), erdei pintyen hangja (Fringilla coelebs), a meggyvágón hangja (Cocotraustes cocotraustes), át a hollóig (Corvus corax) sok fajuk megtalálható. Kora tavasszal a vonuló erdei szalonkák (Scolopax rusticola) pisszegése töri meg az erdő csendjét.


Legelők, kaszálók

A területre évszázadokon át a legeltető állattartás volt jellemző. Az erdőket kivágták és a szántóföldi művelésre alkalmatlan mélyfekvésű területeket kaszálták vagy legeltették az állatokkal. A tavaszi esőzések hatására ezek a területek víz alá kerülnek és sok vonuló madárfajnak nyújtanak táplálkozási lehetőséget.
Sárszalonkák (Gallinago gallinago), réti cankók (Tringa galareola), erdei cankók (Tringa ochropus), havasi partfutók (Calidris alpina) pihennek és táplálkoznak a kisebb-nagyobb vízállásokban. A csapongva nászrepülő bíbic (Vanellus vanellus) költőfaja a legelőknek. A nedvesebb részeken réti tücsökmadár (Locustella naevia) „ciripelését" hallani, éjszakánként pedig a haris (Crex crex) reszelésétől hangosak a rétek. A szárazabb gyepeken fürjek (Coturnix coturnix), mezei pacsirták (Alauda arvensis), rozsdás csaláncsúcsok (Saxicola rubetra) fészkelnek.
A növényeknél is megtaláljuk a térszintenkénti eloszlást. A gémes kutakban
gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium) tenyészik. A nedvesebb részeken koratavasszal a réti kakukktorma (Cardamine pratensis) fehér szőnyege borítja a gyepeket, nyáron a pompás kosbor (Orchis laxiflora ssp. elegans), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a nyári tőzike (Leucojum aestivum) virítanak. Ősszel a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) virágai kéklenek. Az állattartás csökkenésével a legelők, kaszálók nagy részét felszántották vagy sorsára hagyták. A legelő, taposó állatok hiánya következtében elgyomosodnak, becserjésednek így átalakul az élőhely. Ezt a kedvezőtlen folyamatot csak az évenkénti rendszeres kaszálással lehet ellensúlyozni.


Fáslegelők

Azokon a területeken, ahol magányos fákat vagy kisebb facsoportokat hagytak az erdők kivágása után , fáslegelők alakultak ki.
Kocsányos tölgy (Quercus robur), magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. Pannonica), vadkörte (Pyrus pyraster), ritkán a barkócaberkenye (Sorbus torminialis) évszázados példányai állnak a legelőkön. A drávakeresztúri fáslegelőn 100 évesnél is idősebb fekete nyarak (Populus nigra) idézik a múltat. Hajdan minden településnek megvoltak a legelői. A nedvesebb, mocsaras területeken disznókat, a szárazabb legelőkön szarvasmarhákat legeltettek.
Napjaink legszebb fáslegelői Zádor, Felsőszentmárton,
Drávakeresztúr, Kákics, Okorág területén találhatóak. Ezekben az odvas, öreg fákban rovarnemzedékek százai fejlődnek ki. Odvaiban búbosbankák hangja (Upa epops), seregélyek hangja (Sturnus vulgaris) fészkelnek, denevérek nevelik kicsinyeiket. Villámsújtotta, szélvihartörte csonkjain fehér gólyák fészkeltek. Az utolsó gólyafészek az okorági legelő egyik fájáról esett le néhány éve. A hatvanas években az ormánsági fáslegelők rendszeres fészkelői voltak a színpompás tollazatú szalakóták (Coracias garrulus). Sajnos napjainkban az egész magyarországi állomány erősen megfogyatkozott. A fáslegelők fáit a meggondolatlan melioráció következményeként lecsökkent talajvízszint veszélyezteti. Az idős fák gyökerei már nem tudják követni a gyorsan mélyülő talajvizet, ezáltal száradni kezdtek. A kiszáradt fák csonkjai mementóként merednek az ég felé, jelezve a ma emberének a múlt hanyatlását.