Közelebb lépett az este

Dunántúli Napló                                    1994. június 25.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu még a török idők eiőtt a zabolátlan Dráva mellett. Népe ha jómódban nem is, de nyugodtan élte mindennapjait. Ám az egyik éjszaka megnyílt a föld a lábuk alatt, s elnyelte a falut jószágos- tul, házastul, templomostul. A helyén azóta járhatatlan mocsár terpeszkedik, de az ember már csak ilyen: párszáz méterrel arrébb újból házakat húztak föl a megmaradottak. Talán azért, mert végképp révbe értek, meg mert innen vezetett az átkelő a Dráván, Révfalura ke- resztelték a települést. A járhatatlan mocsár -a "feneketlen tó" -meséjét még a dédöregapja beszélte el Szinyákovics Mihálynak, s ó adta tovább nekem az ősöreg birsalmafa alatt, az időmarta padon.

Szinyákovics Mihály és felesége, Révfalu utolsó lakói
Fotók: Szundi György

Révfalu egy húszéves KPM- térkép szerint Drávasztára és Drávakeresztúr között fekszik valahol félúton, belesimulva szinte a folyóba. A régi papír nem mutat odavezető utat, de a legújabb kiadvány szerint is megközelíthetetlen a település. Nem számítva persze az ártéri töltésen -a "bönt"-ön húzódó csapást, amiről csak a környékbeliek, a beavatottak, és a néha erre tévedő magamfajta izgágák tudnak.
Az utolsó idevalósi embert és feleségét szénaforgatás után, a délután kijáró pihenő alatt kérdezgetném múltról és jelenről. - Megálmodta, hogy idejön? - faggatózik finoman szándékomról a Miska bácsi túloldalához húzódó Kati néni.
Nehéz ilyenkor a szó. Cigarettával kínálom inkább az öregembert, s amíg szótlanul fújjuk a füstöt, van idő a szemIélődésre. A kerítésen kívül gólya léptet a húsz méterre lévő tó felé. Kati néni követi a pillantásom, s kéretlenül mondja, hogy onnan hordják a vizet a kertbe a palánták öntözésére. S lassan-lassan, rnint ahogy az ébredő forrás keres utat magának, megindulnak a mondatok is.
Szinyákovics Mihályt huszonegyben Révfaluban, Balatinácz Katalint egy évvel később Felsőszentmártonban segítette a világra a bába. Paraszt szülők gyerekeként parasztkenyeret ettek, s amikor eljött az idő, hogy Miska a serkenő bajszával, Katalin a vállra vetett kendőjével büszkélkedhessék, találkozgattak is. Hol a búcsúban, hol a rokonoknál, így aztán senkit nem lepett meg, hogy a fogságból alig hazatérő legény negyvenöt decemberében egy életre magával vitte szüleihez a leányt a talpasházba.
A föld eltartotta őket, rníg ötvenhétben be nem kellett adni a közösbe a szántót, a negyedilleték erdőt és legelőt. Elvitték a tehenet a háromnapos üszőborjuval és elment a ló is szerszámostul.
Kati néni az azóta elbontott Csalipusztán, a téeszben vállalt munkát, egyszer ide-, másszor odatették: kapált, szénát forgatott, a nyugdíjat már a magtárban érte meg. Miska bácsi Pécsett kapott állást az építőiparban, s negyedszázad gépzaja tette félig süketté. Fedelet a szállón talált, Révfaluba csak a hétvégére látogatott. Így aztán a cseperedő lánygyerekek Kati nénire meg az öregszülőkre maradtak.
A falut egyre többen hagyták el, s az öregek halálakor, hetvenben majdnem ők is elköltöztek Felsőszentmártonba. De valami csak-csak itt fogta őket. Talán az idősebb Szinyákovics síron túl is érvényesülő akarata, - a ragaszkodás a vízhez, erdőhöz, mezőhöz, a házhoz, a talpalatnyi földhöz ...Közben idegenek -mára ismerősök -bukkantak föl üdülőtulajdonosokként a lebontatlan épületekben. A lányokat kellő időben szépen férjhez adták Sellyére illetve Siklósra, így igazán idevalósi mára nem lelhető föl rajtuk kívül az egykor másfél száz lelket számláló eldugott faluban.

Mire idáig érünk, megnyúlnak az árnyékok. Miska bácsi a fájós lapockáját tapogatja, de enni kell még adni a nyulaknak. Tart vagy húszat, világéletében szerette az állatokat. Persze, csak a hasznosat, a rókát például ki nem állhatja, sokszor innen a padról lesi, mikor bukkan föl a kertek alján, s mikor eresztheti rá a láncról a kutyát a csibetolvajra. Úgy veszem ki a szavaiból, az öreg sasra nem haragszik olyan fenemód, pedig az is elemelt már egy-két tyúkot az udvarról, s valószínűleg az tépázhatta meg tegnap a két kakas közül a büszkébbik hátát. Télen madarakat etet, zsörtöl is néha a felesége a nekik szán dióbél, a tenyérnyi háj meg szalonna miatt.
Kati nénire ma még a mosás vár meg az öntözés, úgy tartja csak magát a krumpli, a kukorica, a rengeteg palánta, és el kell látnia az aprójószágot is. Disznót az idén még nem tartottak, de nem Iesz sokáig üres az ól. Évente kettőt vágnak, Karácsonytájt, hamarosan meg kell venni a malacokat, hogy fölhízzanak a téesz-járandóság kukoricán.

Az egykori buszmegállóból már rég nem indulnak járatok

Kell nekik, meg kell a lányoknak, vőknek, unokáknak, dédunokáknak. Olyan nincs, hogy ne jusson valami -akár hús, akár gyümölcs, akár lekvár - a révfalui házból a távoli asztalokra. S ha szükségét érezték, számolgatás nélkül adtak másfajta segítséget is a családbelieknek.
Közelebb lépett az este. A nap végeztével, vacsora után az öregasszony imába kezd, az öregember az egyik vőtől kapott újságokat böngészi majd. Békességben térnek nyugovóra és békességben fogadja őket a reggel.
-Már csak megmaradunk mi itten, fiam, hiába hívnak magukhoz a lányaink -mondja távoztomban Kati néni. -Nem szoktuk a sok népet, meg aztán itt nyugalom van. Dolgozgatunk, ha elfáradtunk hát kuksolgatunk kicsinykét. Innen csak úgy megyünk, ha örökre ...
A töltésen megállítom az autót, megpróbálom kilesni az öreg sast, de hiába. Idegennek nem mutatkozik.

Balogh Zoltán